Egyik évben úgy döntöttem, nem bajlódom többet a hajammal. Nőjön csak, ahogy akar, nem fog ollót látni és fésűt sem. Mosni is csak ritkán mostam, főként úgy, hogy a Dunában úsztam vagy esett rá az eső. Kezdetben jó volt. Érdeklődéssel figyeltem, amint egyre állatiasabb külsőt öltök, és mindazt, ami ezzel járt. Az ellenőrök nem kérték a jegyet, gondolván, hogy hajléktalan vagyok, de az is előfordult, hogy a biztonsági őrök nem engedtek be egy csillogó nagyáruházba. Meglepett, mi mindent váltott ki ez a szerep a körülöttem élőkből és főként saját magamból. Azonban bármilyen érdekesnek tűnt is kezdetben, a folyamat előrehaladtával egyszerűen tarthatatlanná vált a dolog. A hajam idővel egyetlen nagy gubanccá állt össze. Éjjel zavart az alvásban, nappal pedig befülledt és viszketett, de vakarózni sem tudtam tőle rendesen. A környezetemből kiváltott előítéletek pedig végképp megkeserítették az életem. Valóban: minden kezdett összeállni egyetlen nagy gubanccá.
Azokban az időkben jöttem rá, hogy sok minden úgy csomósodott össze az életemben, ahogy akkor a hajam. Az idő sodrában éltem, csak éppen nem voltam hajlandó úszni. Mindegy, hogy miért, a következmény végül is ugyanaz: akadály keletkezik a folyóban és feltorlódik mindenféle hordalék. Amikor valaki rádöbben a helyzetére, ami történetesen olyan, mint egy összeállt gubanc, lényegében két dolgot tehet. Hosszú, fáradtságos munkával kibogozza és kifésüli, vagy pedig az egészet levágja, és újat növeszt. Ami a hajamat illeti, az utóbbi megoldást választottam, de nem mindig tudtam ilyen elegáns mozdulatokat tenni.
Egyik éjjel különös álmot láttam: a teremtés folyamata játszódott le előttem. Kezdetben nincsen semmi, azután valami megmozdul, és lassan kibontakozik. Eleinte úgy tűnik, hogy a teremtő szabad mozdulatáról van szó, a differenciálódás előrehaladtával azonban kiderül, hogy a teremtés visszahat a teremtőre. Mint Escher képén a kéz, amely önmagát rajzolja. Vagy az indukált elektromágneses terek. Kényszerpálya? Vagy felelősségvállalás? A világot valamiért fenntartja, miközben őt magát a világ tartja.Valami hasonló történt, amikor megvettem a kispolszkit. A történet kezdete, a teremtés csodája: megveszem az autót. Megteremtettem: addig nem volt, de most van. Hogy miért megy bele az ember egy ilyen utcába? Ki tudja? Talán véletlenül? Meggondolatlanságból? Vagy esetleg józan megfontolásból? Egy biztos: kezdetben lehetett volna akárhogy is, de most már ez van. És az is biztos, hogy ez a teremtés visszahat rám. Van ez így mással is. Például így születünk erre a világra. Így kapjuk a szüleinket, rokonainkat, a neveltetésünket, a személyiségünket. Sok mindent. Aztán az ember egyszer csak önmagára tekint, és azt mondja: hát ez van. De ha már ez van, mit tudunk vele kezdeni?
Az első napok nagyon vidáman teltek. Elugrottam vele a boltba, a strandra, mindenhová, és közben kikönyököltem az ablakon. De ez nem tartott sokáig. Hamarosan a lehető legrosszabb helyen és időben, minden figyelmeztetés nélkül lerobbant, és kutyával, csomagokkal telepakolva álltam az út szélén. OK, ez még belefér, nyugtatgattam magam. Valahogy, nem kis veszteségek árán, de megoldottam a helyzetet. Amikor azonban láncreakciószerűen indultak el az ilyen események, elmúlt a jókedvem. A legkisebb útra sem indulhattam el nyugodt szívvel. Ez az autó olyan tempóban esett szét, ami minden képzeletemet felülmúlta, én pedig, minthogy benne utaztam, kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam egyben tartani. Mélyen elkeserített ez a megátalkodottság. Csak egy nagydarab vasat láttam magam előtt, ami valamilyen rejtélyes okból nem működik.Ez csapda. Merthogy megteremteni, az gyorsan ment, szinte varázsütésre. De eltüntetni már nem volt olyan egyszerű. Szívesen lelöktem volna egy szakadékba vagy eladtam volna, de be kellett látnom, hogy szükségem van rá. Egy napig nem tudok meglenni nélküle. Az egész életem úgy van felépítve, hogy minden erre támaszkodik. Ahhoz viszont, hogy vegyek egy jobbat, nincs pénzem. Főleg, ha nem is tudok félre tenni, mert mindenem erre a romhalmazra költöm. A kör bezárult. Se előre, se hátra. De akkor mi legyen?
Sokáig vertem a fejem a falba, amíg beláttam, hogy messzebb jutok, ha a körülmények helyett inkább önmagamon változtatok. Nem arról van szó, hogy élném az életem, csak éppen egy ilyen szerencsétlen körülmény akadályoz ebben. Sokkal inkább arról, hogy ez itt az életem. Ha a kispolszki problémát megoldom, az életem oldom meg. Vettem hát egy szerelési kézikönyvet, valamint szerszámokat és alkatrészeket, és munkához láttam. A legegyszerűbb javítás is tízszer annyi ideig tartott, mint egy szakembernek, a közérzetemen azonban határozottan javított. Fokozatosan átláttam a szerkezet működését, kiválasztottam a megfelelő szerszámokat és mesterfogásokra találtam rá, melyekről a kézikönyv nem beszélt. A csökönyös gép lassan megszelídült. Ezzel együtt visszatért a jókedvem is, kikönyököltem az ablakon és oda mentem, ahová csak akartam. Rájöttem, hogy szükségünk van egy szerszámkészletre. Enélkül nem is tudnánk létezni. Nem az a probléma, hogy ezek az eszközök kemények és merevek, mint pl. egy villáskulcs. Minden azon múlik, hogy kinek a kezében van. Példának okáért, egy szamurájnak csupán egyetlen kard van a kezében, de ez elég ahhoz, hogy megoldja az életét a csatatéren.
Bármennyire felemelőnek látszott is ez a megoldás, egy idő után mégis elégedetlenség töltött el. Talán éppen a stressz elmúlásának köszönhetően ismertem fel, hogy a szívem vágya nem az, hogy kispolszki karbantartó szakemberként éljem az életem. Valami egészen másra vágytam. Az az ötletem támadt, hogy mi lenne, ha mégiscsak kiszállnék ebből az autóból? És persze mindenből, másból is. Mondjuk, leállítanám valahol az út mentén, benne hagyva a kulcsot és a papírokat, én pedig gyalog mennék tovább. Micsoda távlatok! Mindent kezdhetnék elölről. Most, hogy így kimondom, magától értetődő a dolog. Nem is értem, mit bajlódtam ezen eddig!?
