Az igazi rejtély nem ott keresendő, hogy mit nem látunk tisztán, hanem magában a látásban. Hogyan látunk, éppen az a rejtély. Hogyan értünk? Honnan tudjuk, hogy mi a valóság? Miként észleljük a világot? Mi érdekel? Mi dönti el, hogy mit fogok csinálni, érezni, gondolni a következő percben? Ezek a legfontosabb titkok.
De maradjunk csak a látásnál. Ne az érdekeljen minket, hogy mit látunk, hanem az, hogy mi a látás maga? Márpedig a látás a szemünk előtt van, a szemünk előtt történik, és mégsem azt látjuk! Ez a legkomolyabb rejtély. Tökéletesen megismerhetnénk, hiszen mi csináljuk, az orrunk előtt zajlik, és még csak fel sem ismerjük. Ha tudunk is róla valamit, nem tudjuk, mit nézzünk, merre forduljunk. A legnagyobb rejtélyek nem messze kint vannak, hanem a lehető legközelebb hozzánk. Olyannyira közel, hogy még csak el sem tudjuk választani magunktól.
Nézzünk egy másik példát!
Mi a boldogság? Milyen válaszokat tud adni az ember erre a kérdésre? Definíciókat, meghatározásokat, hasonlatokat, körülírásokat, feltételeket. Szavakat, gondolatokat, írásokat, utalásokat és hivatkozásokat mások írásaira. E közben még csak nem is ismeri a boldogságot, esetleg még soha nem is volt boldog. De eszébe se jut az a mozdulat, hogy közvetlenül élje át a boldogságot! Csak tudni akarja, hogy mi az. Azt hiszi, ha a meg tudja magyarázni, akkor az már van is. A boldogság tudásából – hogy mindent tudunk a boldogságról – ugyanis nem következik az, hogy meg is éljük azt. Akkor pedig ez a tudás tulajdonképpen teljesen felesleges; kárba vész a sok fáradozás és igyekezet. A rejtély abban van, hogy miért nem vesszük észre, hogy mit kellene tennünk, hogyan kellene mozdulnunk, hogyan kellene egy állapotot megvalósítanunk, hogyan kellene teremtenünk. Holott rajtunk múlik az ügy, velünk kellene megtörténjen. Mi vagyunk az alanya a boldogságnak (annak kellene lennünk). Elmondhatjuk, hogy sok ember keresi a boldogságot, és mégsem boldogok. De vajon miért? Azért, mert valamit nagyon elvétenek. Azért, mert a boldogság is rejtély.
Van egy zen tanítás: a Holdra mutató ujj. „Nicsak a Hold!” – mutatunk valami külső dologra. És oda kapjuk a fejünket a Hold felé, és nem is gondolunk az ujjra, észre sem vesszük az ujjat, ami a figyelmet a Holdra felhívta. Holott a mutatás, a megmutatás sokkal fontosabb dolog a Holdnál. Az érdekesebb jelenségek máshol, közelebb játszódnak le, nem arrafelé, amerre az utalás történik. Vegyük észre az ujjat, és haladjunk tovább ebben az irányban! Látni fogjuk, hogy a legfontosabb jelenségek még „a Holdra mutató ujj”-nál is beljebb játszódnak le. Egészen belül! Itt!
(2006. szeptember 29.)