Évtizedek óta nem lakott senki abban a házban. Kaotikus rendetlenség, vastag por és pókháló mindenütt. Találomra benéztem néhány szekrénybe: régen lejárt élelmiszer maradékok, rizs, tészta, paradicsomkonzerv, néhány színevesztett fűszer, kőkemény szappan stb. Ahogy leültem egy székre, némi öniróniával állapítottam meg, új otthonom díszletei milyen jól illenek zűrzavaros belső viszonyaimhoz. Némi töprengés után úgy döntöttem, nem állok neki egy kampányszerű nagytakarításnak, hanem egyszerűen csak élni kezdek itt. Majd apránként elhasználok ill. elégetek minden régi lim-lomot.
Különös az, ahogy a természet visszavonul, és az élet visszahúzódik valami ismeretlen helyre. Minden, ami addig erővel telt volt, most összeesik és enyészetnek indul. Rövid nappalok, hosszú éjszakák, az erők kiegyenlítődnek és a világ hosszú időre ebbe a mozdulatlan, élettelen, nyirkos és hideg állapotába kerül. Az eső lassan mindent kimos a levegőből, csend költözik a szívembe. Megállok a ház előtt, és kiüresedett tudattal szívom be a kristálytiszta levegőt. Ha a tudat nem követné a természetet, és nem lassulna le, valószínűleg elviselhetetlen lenne ez az időszak. Tudom, hogy sokan nem húzódnak vissza ebben az évszakban, és ugyanolyan aktivitással vetik magukat a munkába, mint mondjuk tavasszal vagy nyáron. A gyárak és bankok nem ismernek tréfát, nekik külön időszámításuk van. A stopperóra könyörtelen idejében élnek. Az én időszámításom azonban ugyancsak változóban van. Mindaz, ami a jelenlegi életemet képezi, csupa szemét. Leveszem róla a kezem, és az egészet hagyom az enyészetbe fordulni, mint ahogy az a kinti világgal is történik. Egész nap alszom, vagy ülök. Csak pisilni megyek ki néha.
Alapvetően tehát a semmittevésre rendezkedtem be. Úgy voltam vele, hogy csak akkor mozdulok, ha nagyon muszáj, ha zsigerekből jön az indíttatás. Lélegezni például nem esett különösebben nehezemre, kimenni pisilni már egy kicsit nehezebb. Ott van aztán az éhség, a szomjúság és a hideg. Ez már nehezebb ügy. A hideggel egy hónapig dacoltam, mígnem beláttam, hogy jobban járok, ha elmegyek az erdőbe fáért, és begyújtok a cserépkályhába. Az evés és ivás vágya sokkal hamarabb megmozdított. Bizonyos feladatok alól tehát még így sem mentesülhettem. Lassan kezdett kialakulni a napok sajátos ritmusa. Reggelente megfürödtem a kútnál, két-három naponta főztem a bográcsban, naponta egyszer pedig begyújtottam a kályhába.
Ahogy telt az idő, egyszerű, mindennapi tevékenységeknek kezdtem a mesterévé válni. Tűzgyújtás, fahasogatás, fürdés, főzés, kaszálás. Látszólag a világ legegyszerűbb feladatai. Amíg a városban éltem, minderre oda sem kellett figyelnem, hiszen minden úgy volt kitalálva, hogy csak gombokat kelljen nyomogatnom. A víz a falból jött, főzéshez csupán a villanyrezsó gombját kellett elfordítanom, ha pedig be akartam fűteni, egyszerűen feljebb tekertem a termosztát gombját. Itt azonban mindent elölről kellett kezdeni, nem voltak kész megoldások. Kiderült, hogy a leghétköznapibb feladatoknak is felmérhetetlen mélységei vannak. Egytől egyik önálló szellemi praxisként művelhetők, akár egy életen keresztül kimeríthetetlenül.
Apropó: merítés. A kút vize kezdetben csaknem teljesen tiszta volt, legfeljebb néhány levél úszkált a tetején, aztán ahogy telt az idő, egyre zavarosabbá vált. Négy-öt nap múlva már ihatatlan volt, csak fürdésre tudtam használni. Egy reggel megálltam a kútnál és elgondolkodva néztem a zavaros vízzel telt vödröt. Először nem értettem. Azt gondoltam volna, hogy a használattól egyre tisztul majd, erre épp az ellenkezője történik. Hamarosan azonban rájöttem, hogy a sok meregetéstől nyilván felkavarodott a több évtizedes iszapos üledék. Az első napokban még sikerült a tetejéről merítenem egy kis tiszta vizet, de aztán egyre reménytelenebbé vált a dolog. Abban bíztam, hogy ha tovább folytatom, végül mégis kitisztul majd. A több évtizedes szemét lassan eltávozik és a helyébe friss, tiszta víz kerül. Az egész megmozdul és áramlásba jön. A feltevésem helyesnek bizonyult, a víz idővel tényleg tisztulni kezdett, de hónapokra volt még szükség, hogy teljesen megtisztuljon. Ez az eset mélyen elgondolkoztatott. Vajon merre halad az életem? A forrás megtisztulásának útján haladok-e, vagy egy szeméttel teli gödör lesz a sorsom? Csakis elhatározás, bátor elhatározás kérdése, milyen magatartást követek.
Néhány hetes heverészés után, egyik nap szabályosan kedvem támadt dolgozni. Felkeltem, fogtam a kalapácsot, és egész délelőtt a kasza pengéjét kalapáltam. Az elkövetkező két hetet kaszálással töltöttem. Nem siettem el, naponta csak két-három órát dolgoztam, de a mozdulatokra odafigyeltem, és a kert minden apró zugát gondosan leborotváltam. Amikor a sok száraz gazt egy hatalmas halomba hordtam és meggyújtottam, elgondolkodva figyeltem, ahogy a tűz kezd elharapózni. A szeméthalmot a tűz égeti el, nem más. Csakis a tűz ereje képes erre. Én csupán a szemétégető mester vagyok. Kezemben egy szál gyufával odatérdelek, és gondosan megvizsgálom a szemetet. Olyan helyet keresek, ahol a gaz apró és száraz, a nagyobb és nedves darabok ugyanis ellenállnak a gyufa pislákoló lángjának. Fontos az is, hogy a gaz elég sűrű legyen, különben az első kis lángocska nem tud tovább terjedni. Amikor a gyufa lángját a megfelelő helyre irányítom, türelmesen ott kell tartani, amíg az a hely át nem tüzesedik, és lángra nem kap. Amikor a tűz fellobban, már elég ereje lesz a nagyobb darabok elégetéséhez is. Innentől kezdve már megy minden a maga útján. A szemetet tehát a tűz égeti el, én csupán a szemétégető mester vagyok. Én döntök a tűz meggyújtásáról, én térdelek oda egy szál gyufával az elején, és én felügyelem a lángokat kezemben egy vasvillával. A tulajdonképpeni munkát azonban a tűz végzi el. Ha a tüzet magára hagyom, megtörténhet, hogy kiég a közepe és elhamvad, mielőtt a többi is sorra kerülne. Vagy megtörténhet, hogy olyan mértékben felhevül, hogy a közelébe sem lehet menni. Ilyenkor dühödten, ropogva tombol és megéget maga körül mindent, így a gyümölcsfákat is. Ha viszont a láng nem elég erős, és túl sokat teszek rá egyszerre, a nedves gaz lefojthatja. Ilyenkor keservesen nyüszít és csípős, sűrű füstöt okád magából. Szerencsés esetben idővel kiszárad, és hirtelen lángra kap, de az is megtörténhet, hogy kialszik az utolsó pislákoló lángocska is. Én, a szemétégető mester, nagy gonddal igazgatom a gazt a tűz útjába, megformálom és hevítem. Akkor jó, ha a láng erőteljes, és a füstje minimális. Olyan, mint egy jól beállított motor.
Egyszer pénzre volt szükségem, elvállaltam hát egy alkalmi munkát: tűzifát kellett télire felhasogatni és behordani. Második napja dolgoztam már, amikor felfigyeltem valami különös dologra. Amikor az egészet elkezdtem, egy hatalmas felfűrészelt rönkhalom előtt álltam. Elszántan nekiláttam az egyik felén és módszeresen haladtam a másik vége felé. Közben azonban időnként úgy felhalmozódott körülöttem a felhasogatott fa, hogy már mozdulni sem lehetett tőle. Ilyenkor meg kellett állnom, és átdobálni máshová. Ez így ment egész nap, úgyhogy estére nem csupán felhasogattam, de az egész farakást meg is mozgattam. Másnapra a gazda felfűrészelt egy ugyanakkora adagot, és kezdődhetett megint a munka. Ezúttal azonban kissé megfontoltabban láttam hozzá, amiben nem kis szerepet játszott, hogy mozdulni is alig bírtam az előző nap fáradalmaitól. Gondosan ügyeltem rá, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel dolgozzak. Ebből az a stratégia adódott, hogy amikor a felhasogatott fa már teljesen körülvett, fogtam a hasogató tuskót és kicsit arrébb mentem. Amikor ott is megtelt, megint arrébb költöztem, ahogy a kukac innen is onnan is megrágja az almát. Végül az egész halmot sikerült felaprítani, anélkül, hogy egy darabot arrébb kellet volna dobálni, tehát lényegében fele akkora energiával. Rájöttem, hogy a helyes stratégia eleve benne rejlett a feladatban. Ez egy univerzális törvényszerűség, amely a létezés tér-idő struktúrájában gyökerezik. Rengeteg felesleges küszködés származik abból, ha ezt figyelmen kívül hagyva egy spekulatív koncepcióból indulok ki. A helyes magatartás az, ahogyan a víz legördül a hegyoldalról, és megtalálja útját a patakmederben. Az erőfeszítést tehát minden esetben egy engedékeny, érzékeny figyelemnek kell kísérnie, hogy az út felismerhető legyen.
Van azután ennek a munkának egy másik analógiája is. Jól emlékszem a kezdeti időkre. A fejsze nagy ívben lendül a fejed felett, és képtelen vagy pontosan ütni, sokszor még a rönköt sem találod el. A fejsze lecsúszik, majdnem levágod a lábad, rosszul találod el, törik a balta nyele. Csúnya, káromkodós munka. Egyszer azonban valami történik, ami minőségi változást hoz, ami nem csupán gyakorlottság és rutin dolga. A tudat kiürül és a mozdulat zsigerekből indul. A fejsze erőfeszítés nélkül, szinte magától esik le. Már lendítés közben tudom, hogy hajszál pontosan középen fogom eltalálni. És úgy is lesz. A munka ettől kezdve nem küszködés, hanem könnyű játék. Egyetlen mozdulat minden rönk széthasításának útja. A tulajdonképpeni feladat azonban még előttem áll. Egyrészt a rönkhalom felhasogatása még hátra van, másrészt az egyes rönkök igen különbözőek, ami többet kíván a fahasogatás mesterétől, minthogy ihletett tudatállapotban üssön egyet. Bár az ütés ugyanaz, a feladat mégis más egy egyenes szálú és egy göcsörtös rönk esetén. Nem mindegy, hogy szálirányban vagy szálirány ellenében hasítok. Tapasztalat szükséges továbbá ahhoz is, milyen erősséggel kell megütni a különböző fafajtákat, a különféle vastagságú, alakú, az elágazásos vagy elágazás nélküli tuskókat. A fahasogatás mesterének tehát az egyetlen ütést számtalan rönkön kell kigyakorolnia. A felhasogatott fával aztán begyújtunk, és odaülünk a kályhához melegedni.
