Néhány évvel ezelőtt egy zen táborban írtam ezt a haikut, ami ma talán még aktuálisabb, mint akkor volt:
Nincs jövés-menés.
Tücsök, háton fekve mondd:
– Ciripp-cippciripp!
A haiku arra a tudati helyzetre is utal, amikor akadályozva vagyunk valamiben, és felmerül a kérdés, hogyan szabadulunk szorult helyzetünkből, úgy, hogy a megszokott útvonalak nem járhatóak.
Előfordul, hogy a korlátozás tartósan fennáll, valami külső ok miatt, és van úgy, hogy mi választjuk azt valaminek a megtapasztalásáért. Utóbbira példa egy hosszabb elvonulás. Megélhetjük úgy is az ilyen helyzeteket, hogy az egy ketrec, egy börtön, melynek a kijárata zárva van, vagy tekinthetünk rá keretként is. Akárhogy is, az ismert kijáraton nem mehetünk át. Világosak a határok. Hát akkor, hogyan tovább?
Beszűkült tudattal hajlamosak vagyunk a régi sémákat erőltetni, de hamar kiderül, hogy „arra úgysem lehet menni”. Ebben gyorsan ki lehet fáradni, akár külső az akadályoztatás, és akkor is, ha a magunk választotta meditációs térben történik mindez. A másik hiba, ha feladjuk a kiútkeresést, és beletörődve szorult helyzetünkbe érdektelenné válunk a probléma megoldására, „szétfolyunk”, vagy elalszunk.
Azonban, ha egyfajta keretnek, lehetőségnek fogjuk fel az ilyen helyzeteket a gyakorlásra, rugalmasabbá válhatunk, kitörhetünk addigi gondolkodási rendszerünkből, sémáinkból, és új utakat találhatunk a szabadulásra. Ilyenkor már nem arra figyelünk, hogy hol az akadály, hanem arra, hogy merre mozdulhatunk, mit tehetünk. Így gyakorolva megláthatjuk, milyen tágas ez a tér.
Most olyan időket élünk, amiben sokan megismerhették az ún. „home office” világát. Az otthon lett a munkahely, és a munkahely az otthon, de vajon mennyire mozgunk valóban otthonosan ebben a dimenzióban? Mit tudunk kezdeni a „szabadsággal” ebben az új keretrendszerben? Hogyan motiváljuk magunkat egy-egy feladat elvégzésére? No meg az a távlati kérdés is felmerült bennem, hogy milyen tudatra lenne szükségünk ahhoz, hogy bárhol otthon érezzük magunkat?
A „hómofisz” jelenség nem új keletű számomra, időről-időre dolgoztam ilyen módon különböző szervezeteknek. Az a különbség a mostani helyzethez képest, hogy akkoriban önként választottam ezt a keretrendszert az ingázós életmód mellé, ezzel csökkentve az ökológiai lábnyomom, és növelve a szabadidőm. Most, azonban a jövés-menés megszűnt, és a dróton keresztül tartjuk a kapcsolatot a közösséggel, a kollégákkal és a barátokkal. Ugyanaz elé a számítógép elé ülünk le konferenciázni a munkatársakkal, szútrát recitálni a közösséggel, és csevegni a barátokkal. A tér ugyanaz, az üzemmód változik. Ismerős ez is.
Az új helyzet felidézte bennem nagymamám asztalát. A nappalijában volt egy asztal „U” alakban sarokülő garnitúrával és kényelmes fotelekkel körbevéve, egyik hosszanti oldala nyitva a belső tér felé.
Gyermekként hatalmasnak láttam ezt az asztalt, olyasminek, mint az egyszeri meséből a terülj-terülj asztalkámat, nem annyira a méretei, hanem a letisztultsága és az „ezerféle” felhasználhatósága miatt. Ez az asztal mindig éppen azzá vált, amivé tettük.
Murphy törvénye szerint általában minden vízszintes felületet előbb utóbb ellepnek a tárgyak. Nagymamám asztala nem ilyen volt, általában üres volt a felülete, mentes volt az állandó tárgyaktól, de mindig készen állt arra, hogy befogadjon egy új világot.
Csak egy asztal, ami nem mondta meg magáról, hogy micsoda, mégis számtalan felhasználási lehetőségét láttam: tervezőasztal, étkezőasztal, szabásminta készítő felület, szabóasztal, rétesnyújtó felület, ünnepi asztal, vagy épp egy alkalmas bútor a délutáni zsúrokhoz, társasjátékhoz, újságolvasáshoz. Soha nem kellett választani aközött, hogy az asztal csak a munka tere vagy csak az otthon tere legyen. Mi varázsoltuk ezzé, vagy azzá.
Ez az emlék most, azokat a mélyebb kérdéseket is felveti bennem, hogy mi vajon tudunk-e olyan „rugalmasan alkalmazkodni” a változó világhoz, mint az az asztal? Egy másik irányból közelítve: Van-e elég bátorságunk, kreativitásunk a változáshoz? Milyen mozdulatokra van szükségünk ahhoz, hogy szabaddá váljunk, hogy azzá alakítsuk magunkat, akivé válni szeretnénk?
(Megjelent: Zen Tükör Magazinban, 18-as szám, 2020. tavasz)
