Ha megvizsgáljuk, hogy az értelem szó mit jelent, két fontos jelentés adódik. Az egyik, hogy az ember értelmes lény, értelemmel rendelkező, gondolkozó lény. A másik, hogy az ember értelemmel ruházza fel az eseményeket, folyamatokat vagy történéseket. Az ember a saját életét is értelmesnek tartja, hiszi, hogy van értelme az életnek. Mert nem lehet, hogy az élet veszendőbe menjen, az életnek értelmes célja van. Észre kellene venni, hogy mindenhez, ami minket körülvesz, egy bizonyos hozzáállással kapcsolódunk. Történetesen, hogy mindent értelmesnek fogunk fel. Érteni akarjuk a dolgokat, érteni akarjuk a folyamatokat. Még a létet is érteni akarjuk, és értelmesnek akarjuk látni. Úgy tűnik, hogy az emberi tudat értelmet adó képessége igen alapvető tulajdonsága az embernek.
A buddhizmusban, így a zenben is, fontos alapelv, hogy a világ olyanságát a tudat hozza létre. Azt, ahogy a világot látjuk. A minőségek, az értékrend, a jó-rossz viszonyulások, a fontosságok, a tudás, de az is, hogy minek mi az értelme, mind ilyen. A buddhizmusban egy sor gyakorlat célja, hogy megfigyeljük, hogyan hozza létre a tudat ezeket az olyanságokat. Sőt, minden szellemi út lényegében ezt kutatja. Természetesen a módszerekben sok különbség van. Már a buddhizmuson belül is szélsőségesen nagy különbségek vannak. A tibeti buddhizmus meditációjában különböző szimbólumokat, istenségeket, tudati folyamatokat képzelünk el. Ezek a gyakorlatok rendkívül nehezek. De amikor végre sikerül egy ilyen gyakorlat, elementáris tapasztalatokra tehetünk szert.
A zen meditációban nem kell elképzelnünk semmit. Csak éberen követnünk kell az észleleteket és a tudatfolyamatokat, amik jönnek, mennek. Közvetlenül a tudat felé fordulunk, nem kell valamely célt elérnünk. De végül is mindkét gyakorlat, ha helyesen végezzük, ugyanarra a tapasztalatra fog vezetni. Arra, hogy meglássuk a tudat, azaz a magunk szerepét ezekben a folyamatokban.
Hadd említsek egy példát! Én nagyon szeretem az ji-csing orákulomot. Sokszor raktam ki pálcikákból a hexagrammot, miközben egy kérdésben tanácsot kértem. Ez nagyjából negyed órát, húsz percet vesz igénybe. Aztán megnézem, mit tanácsol az ji-csing. Elolvasom a hexagrammhoz tartozó az írást. Eddig kivétel nélkül olyan tanács jött ki, aminek szoros köze volt a kérdésemhez, néha még szó szerint is arról beszélt. Természetesen mindig alaposan megfontoltam a tanácsot, és sok esetben komoly segítséget is jelentett, melyet érdemes volt megfogadni. Gondolom, sokunknak ugyanez volt a tapasztalata. De most egy másik oldalról is vizsgáljuk meg a folyamatot! Hogyan lehet az, hogy mindig az a hexagramm jön ki, amelyik passzol a kérdésre? Egy időben kifejezetten ez a kérdés érdekelt, és ezért használtam a pálcikákat. Ez volt az én ji-csing meditációm. Meg akartam tudni a tudat szerepét a folyamatban. A magam szerepét. Sok kísérletet végeztem ennek érdekében. Végül rájöttem, hogy mindig én adtam értelmet a válasznak. Különböző kérdésekre sokszor jött ki ugyanaz a hexagramm. A válasz mégis mindig értelmes volt. A válasznak különböző oldalai vonatkoztak a kérdésre. Én értelmeztem a kérdésnek megfelelően a válaszokat.
A tudat szerepe nyilvánvalóvá vált előttem. Magam adom meg a választ magamnak, ezért van az, hogy a válasz annyira stimmel a kérdésre. Egy olyen klasszikus módszert, mint amilyen ez az orákulum rendszer is, kitűnően lehet használni önmagunk és a tudat igazi természetének megismerésére. Feltéve természetesen, hogy komolyan vesszük, és egyfajta meditációs praxisnak használjuk.
Én adok értelmet az ji-csing válaszának, úgy akarom öntudattalanul is érteni, hogy köze legyen a kérdésemhez. És hogy értelmes válasz legyen. Amikor egy szellemi gyakorlatot végzünk esetleg évekig – ha nem egy egész életen át –, mégis legtöbbször elvétjük az igazi lehetőséget, az igazi mélységét a gyakorlatnak. A szellemi tapasztalásokhoz sokszor egészen valószínűtlen megközelítés szükséges. A felszín mögé kell látnunk, és olyan dolgok lesznek fontossá, ami eddig eszünkbe sem jutott. Ezeket segítik a meditációs technikák. Merjünk újat gondolni. És újszerűen gondolkodni. Vegyük észre, hogy a tudat úgy is értelmessé teszi, bármit gondolunk. Legyen állandó szempontunk a tudat értelmessége.
Felvetem a másik kérdést is. Értelmes-e az életünk? Van-e célja, értelme annak, hogy élünk? Az ember nem bírja és nem bírná elviselni a tudatot, hogy nincs értelme az életének. Ezért keresi az élet értelmét. És ezért találja is meg. Ha valami nincs még, aminek lennie kellene, akkor azt nekünk kell megalkotnunk! Nem akarjuk elhinni, hogy az emberi élet önmagában értelmetlen. Külső erőket, sorsot, hatalmakat feltételezünk, amelyek megadják az élet értelmét.
„Nem akarjuk, hogy az emberi élet értelmetlen legyen, de tisztán akarunk látni.” – mondjuk és nagy hibát vétünk. Hatáskörünkön kívülre helyezzük az okokat, amelyek megszabják az életünket. Determinálttá válunk, akiket bábuként mozgatnak, és csak annyit tehetünk, hogy megismerjük ezeket az okokat. Ezzel elszalasztjuk az igazi lehetőségeinket, és épp azt nem vesszük észre, amit mi teszünk azzá, ami. Azt, hogy mi tesszük értelmessé az életet, mi magunk adunk értelmet saját létünknek. Tehetnénk valamit, de nem vesszük észre, hogy ez a mi feladatunk. A baj az, hogy félünk meglátni az igazságot. Félünk attól, hogy esetleg mégis igaz az élet értelmetlensége. Félünk a felelősségtől, hogy nekünk kell megtenni, eldönteni valamit.
Nem biztos, hogy az a baj, hogy nélkülünk nincs értelme az életnek. A baj inkább az, hogy nem ismerjük fel, hogy a mi dolgunk értelmet adni neki. Ha nincs értelme az életnek, akkor a legfontosabb, hogy tudjunk erről a tényről, mert akkor miénk a felelősség, nekünk kell ezen változtatni. Hogy valóban értelmes életet élhessünk. Legyen másképp, legyen az ember élete értelmes! Tegyük értelmessé életünket!
(Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 15. szám 2002. tavasz)