Virágh László versei
Időjáték
1.
A múlt mögöttem végtelen,
szemvillanás csak a jelen,
jövőm előttem rejtve van.
2.
A múlt már nincsen, elszelelt,
jövőmet el nem érhetem,
a jelent meg nem foghatom,
így talán nem is létezem.
3.
A múlt előttem: láthatom,
itt a jövő a hátamon,
jelenben élek gondtalan.
4.
A jövő előttem,
a múlt mögöttem,
de mi van alattam,
mellettem és fölöttem?
5.
Elmúltam, megjelentem,
jöttem, mentem,
amit láttam, jelentem,
jelentését meg nem fejtem.
Rácsok
Időkalitkám rácsait,
Megkísértve a lehetetlent,
Mint csintalan, fogoly majom,
Mindig szívesen feszegettem.
Így történt egyszer, hogy kiestem,
Mivel kitört az egyik rácsrúd,
És én voltam nagy lendületben.
Most visszamászni nem tudok,
Pedig igencsak igyekszem,
Fogalmam sincs mi lesz velem.
Mindenesetre most lefekszem.
Kék bársonyon
Kék bársonyon ezüst
csillagképek álombéli
hold és meteor tüzes útja
halovány füstöt hord a szél
minden tiszta és sötét
tudásod szikrázó ködét
már eloszlatta a boldog éj
a homály ölén ősi
mágikus igék születnek
mint kristályok melyek
a teremtés titkát hordják
halovány füstöt hord a szél
Kék bársonyon ezüst
csillagképek álombéli
hold és meteor tüzes útja
Csillag
1.
Csillag: üzenet a múlttól a mának,
Csillag: emléke önnönmagának,
Csillag: a lét kinyújtott karja,
Mégis,
Elég egy falevél is,
Hogy eltakarja.
2.
Csillag voltam,
ízzó szivemben
gázok, széttört atómok
őrülete kavargott
robbanásra készen,
s egy távoli bolygón
szerelmespárok nézték
nyugodt fényemet.
3.
Csillag csillog-
villog mint fog
óriás száj
kék ürében
Este
Este,
mikor árny borul az égi tüzekre,
látom,
hogyan születik meg az álom,
amely majd éjszaka
pilláid alá bújva elvarázsol.
Sugárkévék, gomolyok, koszorúk
égő színei elenyésznek
a szürke, barna és a kék
mélységeiben,
míg végül mindent
elnyel a sötét,
és csak a benső,
az egyetlen
fény világol.
Várakozás
hársfavirág illatozik
jázminok is
szédítenek-bódítanak
a csillag is mind a helyén
bár nem látszik
minden madár
tudja énekét
és mindent amit mi nem
a méhek gyűjtik amit
gyűjteniük adatott
és meghalnak zokszó nélkül
küzdve az utolsó sziromig
lassan szelíden
alkonyillatú lesz a domb
és a szél hozza az alkonyt
nem a Nap rejti el fényét
A pillanat
Folyton vonuló felhők alatt
a pillanat
kitárt szárnyakkal lebegő madár:
egyhelyben marad.
A láng
Gyullad, elalszik a láng,
A pillanatnyi idő
Mindent betöltő végtelenség,
Végtelen része maga is.
Gyullad, elalszik a láng,
Mégis ott marad mindörökre,
Pillanatának végtelenjét élve,
Mindig meggyúlva, kihúnyva, égve.
Málta
Hidat vert ezüstből
A Hold a tengeren,
Szél jár, belekap a tűzbe,
A hullám nem pihen,
Fut, csapkod, szüntelen,
Kötél zúg, vitorla csattog,
Visszhangzanak a szirtek, a partok,
Az ember mulandó,
Örök a négy elem.
Most éppen
Most éppen
Szikrázó tengeren
Hullámzik felém a végtelen,
Felszív emel sodor szelíden.
Látom a mindenség mérhetetlen,
S kicsiny, mint kristály szegelletén
A csúcs.
Születni, halni, egyre megy,
Simít a világ lehellete,
Köröttem s bennem ver szíve
Óriás porszem
Önmagam részeként létezem
Túl a végtelen időkön,
Hol a pillanat malma őröl
Lankadatlan.
Minden mi, van egy s oszthatatlan,
Anyag a szellem s szellem az anyagban
Nyugszik, mint múlt s jövő
A pillanatban.
Törmelék
Nem tudok repülni,
Akadályoz a szárnyam.
* * *
Szétrebbenő verébraj:
Táguló világegyetem.
* * *
Önmagába zárt végtelenség,
Kristályos rendű tiszta fenség,
Leheletszirmú gyöngy magány.
* * *
Nem várok én csodára,
Majd megteszem magam,
Vagyok holnap királya,
Sajnos mindig ma van.
* * *
Életem
kemény koporsó,
melybe bezárva várom
feltámadásom,
a halált.
