Riku Taifu így szólt Nanszenhez:
– Dzsó Hossi mondta egyszer: „Az égnek, a földnek és nekem magamnak ugyanaz az eredete. Az összes dolog és én magam ugyanabból a lényegből van.” Szinte teljesen hihetetlen!
Válaszul Nanszen odaintette magához Riku Taifut, és a kertben egy virágra mutatva azt mondta:
– A mai kor embere úgy nézi ezt a virágot, mintha álomban látná.
Szecsó verse:
Hallás, látás, tapintás és tudás,
Sem egyik, sem másik.
A hegyeket, a folyókat
Nem tükörben kell látni.
A fagyos ég, a lenyugvó hold – éjfélkor.
Ki tükrözi a tó nyugodt felszínén
Az árnyékokat a hidegben?
Jegyzet: Nanszen (748–834) kimagasló zen mester volt. Baszo zen mesternek volt a tanítványa. Szavai és tettei, melyek tele voltak eredetiséggel, nemcsak tanítványaira voltak mély hatással, de az egész zen szellemiségre is. Az ő tanítványa volt Dzsósú, aki maga is ezt a szellemiséget vitte tovább.
Riku Taifu (764–834) magasrangú kormányzati hivatalnok volt, és Nanszennek a társa, akivel együtt tanulták a zent. A hagyomány szerint magasszintű szellemi megértést ért el.
Dzsó Hossi (382–414) egyike volt Kumaradzsíva négy legkiválóbb tanítványának, Indiából Kínába utazott 401-ben. Egy sor buddhista szöveget, szútrát és szentírást fordított le kínaira, és egyébként is jelentős befolyást gyakorolt a kínai buddhizmus fejlődésére. A hossi megtisztelő cím magyarul Dharma-tanítót jelent, kolostorok vezetőjét, templomok vezetőpapjait, zen mestereket szólítottak így.
Kifejtés
Csodálatos párbeszéd két előrehaladott tanítvány között a jóval több, mint ezer évvel ezelőtti történetben. Mégis olyan mintha ma történne. A mai kor embere úgy nézi ezt a virágot, mintha álomban látná.
A mai kor embere nem azt látja, amit látni kellene, állandóan a virágról beszél, mint ha csak az létezne a látáskor. Mintha a virág tény volna, mintha a virág maga lenne az igazság.
Tapasztalhatjuk, hogy aki álmodik, az nem tud magáról az álmodóról, csak azt veszi észre, csak azt látja, amit álmodik. Ezért mondja Nanszen, hogy álomszerűen látjuk a valóságot. Nem vesszük figyelembe magát a látót. Magunkat.
A látás, hallás, tapintás és a tudás nem közvetítő folyamatok, amik a valóságot számunka emészthető formába öntik, hanem teremtő eszközök, amik valósággá teremtik a számunkra érzékelhető és érthető formákat. Azokat, amik belül vannak, külsővé teszik. Így válnak saját teremtőjükkel egylényegűvé a dolgok és a világ. Így válunk mi is egylényegűvé a dolgokkal és a világgal.
Szinte hihetetlen, hogy ezek a gondolatok nem újak, hogy már 1600 évvel ezelőtt is voltak, akik így gondolkoztak. Szinte hihetetlen az is, hogy a mai kor embere még mindig nem így gondolkodik!
