Virágh László írása
Valamennyien különbözünk egymástól. Valamennyien hasonlók is vagyunk: bizonyos dolgokban különbözünk, más dolgokban hasonlítunk. Azonosak nem vagyunk, egy dolgot kivéve. Most erről az egy dologról ne szóljunk. Ha túlhangsúlyozzuk a különbséget, vagy a hasonlóságot, eltávolodunk a valóságtól és így az igazságtól is. Aki saját különbözőségét hangsúlyozza, bizonytalan önmagában. Aki saját hasonlóságát hangsúlyozza, bizonytalan önmagában. Mindkettő távol áll az önismerettől. Aki mindkettő egyenlő fontosságát felismeri, közel áll az önismerethez, közel áll ahhoz, hogy felismerje saját valódi lényegét. Aki felismeri saját lényegét, saját tudatának lényegét, az felismerte a világ lényegét, vagyis, hogy a kettő egy.
Tudni kell egyetértésre jutni másokkal, úgy, hogy önmagam el ne veszítsem. Itt természetesen nem a látszat énre kell gondolni. Valódi énünket pedig nem veszíthetjük el, ha felismertük.
A világban létezni csak együttműködve lehet, még ha azt gondoljuk is, hogy mi kivételek vagyunk ez alól. Minden közelítés, amely azon alapszik, hogy én kivétel vagyok, hibás. Nincs kivétel.
Azért vagyunk ezen a világon, hogy egymást segítsük. Ez a világ felemelése. Ha ezt felismertük, nem fogunk törekedni az egyéni felemelkedésre, hacsak nem azért, hogy ezzel másokat is, mindenkit felemeljünk.
Az ember társas lény. Nincs ember társadalom nélkül, mint ahogy nincs egy hangya, csak hangyaboly van. A bolytól elszakított hangya elpusztul. Az ember nem annyira fizikailag, mint inkább tudatával kapcsolódik emberi környezetéhez. Robinson magával vitte a társadalmat a szigetre, tudatával nem szakadt el tőle és az a remény éltette, hogy egyszer majd visszatérhet.